Kedves Olvasóim! (ha vagytok)

Már megint régóta nem raktam ki rész, ezért bocsánatot szeretnék kérni. Amint lesz három komment ehhez a bejegyzéshez, hozom a következőt. :)
Üdv.: Az író

3. A Hír

"Minden embernek vagy egy hobbija. Valakinek a festés, valakinek lovaglás vagy táncolás. Nekem az ölés. Tudom hogy ez bűntény.Meg se tudnám magyarázni hogy miért szeretem. Persze próbáltam leszoktatni róla magam de... ez nem olyan könnyű."

- Engem is megölnél? - Lassan kezdett felém lépkedni. A kezeit ökölbe szorította, de mielőtt üthetett volna, belelőttem a vállába. Üvöltve térdre ereszkedett, majd felnézett rám, és elájult. 

Tudni lehet róla, hogy nem bírja a fájdalmat. Nem gondolkodtam sokat, hogy mi legyen vele. Már előre elterveztem mindent. Megfogtam a kezeit, és odahúztam a lépcső oldalán lévő kis ajtó mellé.

Ez az egykori pince az én kínzókamrám.

(...) 

Pár órán belül Dave felébredt. Lassan kinyitotta a szemét, és körbenézett a szobában.

- Ez meg mi? Hol vagyok? - kérdezte ijedten, mikor meglátta a falon lógó kínzóeszközöket.

Megpróbált felállni, de a száraz vértől vörös székhez kötött kötelek nem engedték.

- Nem lesz olyan rossz mint gondolnád. - mondtam miközben becsuktam az ajtót, és közelebb sétáltam hozzá.

Miközben közeledtem, az idegességtől egyre jobban izzadó arcát bámultam.

- Mit akarsz velem csinálni? Segítség! - kiabálta.

- Ugyan David. Azt hiszed ilyen amatőr vagyok? A falak hangszigeteltek. - nevettem.

Mintha meg se hallotta volna, tovább üvöltött. Körülnéztem a szobában, majd a falról leakasztottam az első két dolgot amit megláttam.

- Melyiket választod? - kérdeztem, miközben felmutattam egy kalapácsot és egy kést.

- Nem vagy normális! Te őrült vagy!

- De mennyire hogy őrült. - mosolyogtam. - Na melyik?

- Segítség! Segítség! - A szeméből már folytak a könnyek. Eddig bírta megjátszani, hogy nem fél semmitől. A fájdalomtól mindenki fél...

- Nem válaszoltál a kérdésemre! - kiabáltam vissza, és a kalapáccsal ráütöttem a kezére.

Tovább üvöltött, mint a sakál. Én csak nevettem rajta. Szeretem nézni ahogy az emberek ilyen reménytelenül vergődnek. Hogy már tudják mi vár rájuk, mégis azt várják hogy valaki segítsen rajtuk. Újra felemeltem a kalapácsot, de megszólalt a csengő. 

- Majd később fojtatjuk. - Mondtam Davidnek szomorú arccal, és felfutottam a lépcsőn. 

Bezártam a pinceajtót, és a kulcsot a szőnyeg alá csúsztattam. odasétáltam az ajtóhoz. Kinéztem a kulcslyukon. A szüleim azok. Már régóta nem láttam őket. Vettem egy mély lélegzetet, mosolyogtam, majd kinyitottam.

- Szia Sam! Bemehetünk? Van egy jó hírünk! - mondta anya mosolyogva.
- Sziasztok! Gyertek csak! - mondtam megjátszott boldogsággal, és beengedtem őket.
Egyenesen a nappaliba sétáltak, és leültek az öreg kanapémra.
- Na mi a nagy hír? - kérdeztem miközben leültem az előttük lévő fotelba.

- Mattew megkérte Eleanor kezét! Hát nem csodás? Nyolc hónap múlva lesz az esküvő. - mesélték.
Unott képet vágtam a boldog álarcom alatt. Tudtam hogy a bátyám úgyis elveszi azt a lányt.
- Hát ez nagyon jó! - mondtam. - Azért jöttetek hogy meghívjatok?
- Hát igazából arra gondoltunk... - összenéztek, majd újra rám. - Hogy tarthatnánk a te házadban az esküvőt! - mondták.
- Mi? Miért pont itt? - Teljesen ledöbbentem ezen az ötleten.
- Itt nagy a hely, és úgyis egyedül laksz, szóval az esküvőig itt is lakhatnánk. - magyarázta anya.
Ha bárki másról lenne szó biztos elküldeném a francba, de Matt a bátyám. Az egyetlen ember akiben megbízok. Mindent tud rólam. Még azt is hogy gyilkos vagyok. Fél évet csak kibírok úgy hogy nem engedek a kísértésnek. Csak Mattew miatt.
- Rendben. Mikor költöztök be?
- Tudtuk hogy számíthatunk rád. - mosolygott anya. - Holnap délelőtt jövünk majd a költöztetőkocsival. Most még el kell intéznünk pár dolgot.  - Mondta miközben apával kisétáltak az ajtón. - Akkor holnap!
Beszálltak a kocsiba és elhajtottak. Néztem a jármű távolodó alakját, és egy sóhaj kíséretében becsuktam az ajtót. Próbáltam úgy tenni mintha semmi se történt volna, és visszamentem a pincébe.

Kedves Olvasók! 

Bocsánatot szeretnék kérni, hogy eddig nem valami rendszeresen töltöttem fel az új részeket, de mostantól megpróbálok egy hónapban többet írni. A véleményeteket szívesen fogadom a komment részben. A fejléc már készül. Remélem hogy tetszik a blogom.

2. Bűntudat? Nincs.

"Minden embernek vagy egy hobbija. Valakinek a festés, valakinek lovaglás vagy táncolás. Nekem az ölés. Tudom hogy ez bűntény.Meg se tudnám magyarázni hogy miért szeretem. Persze próbáltam leszoktatni róla magam de... ez nem olyan könnyű."

(...)
- Nem láttam. - Éppen becsaptam volna az ajtót de a fiú megfogta a kilincset és visszatolta.
- Megbízást kaptam hogy átkutassam a házát. A környéken történő gyilkosságok miatt. - mondta miközben egy papírt mutatott felém.
- Most nem érek rá. - újra be akartam csukni a zajtót de a fiú keze megállította.
- Sajnálom, de be kell mennem. - mondta és félretolt hogy beléphessen a házba.
Elindult a nappali felé. Végigmérte a bútorokat, és a falon lévő képeket. Némán néztem ahogy kinyitja a szekrényeimet és kipakolja a tartalmukat.  Lassú léptekkel járta körbe az alsó szintet. majd az emelet felé vette az irányt. Ledermedtem. Féltem hogy talál valami gyanúsat vagy megtalálja valamelyik fegyveremet. Rémültem követtem őt a hálószoba felé, és néztem ahogy felforgatja a holmijaimat. Mikor már az ájulás szélén voltam, odalépett elém.
- Köszönöm a türelmet. További szép napot. - mondta és elindult a bejárati ajtó felé.
Miután az ajtó becsukódott, egy kő esett le a szívemről, és pont ebben a pillanatban elkapott az ölés vágya. Nem próbáltam ellenállni neki. Felöltöztem és kimentem az utcára sétálni. Kiválasztottam egy házat. Bekopogtam, és vártam hogy a leendő áldozatom kinyissa az ajtót. Egy szőke hajú kislány állt az ajtóban, és kerek szemekkel bámult rám. A kiskori önmagamra emlékeztetett. Nem lehetett több 7 évesnél.
- Te ki vagy? - kérdezte.
- Anyukád egyik barátja. Bemehetek? - kérdeztem mosolyogva.
Alrébb állt hogy be tudjak lépni a házba. Lassan besétáltam és körülnéztem. Gazdag család lehetett. Minden tele volt drága bútorokkal.
- Anyu most nincs itthon. - mondta.
- Egyedül vagy?
- Igen.
- Tökéletes. - ez volt az utolsó szó amit hallhatott.
Megfogtam a pisztolyomat, és lassan odasétáltam hozzá. Ahogy láttam rajta nem nagyon értette mi történik. Meghúztam a ravaszt.

A lány a kezét a sebre szorította, majd a földre rogyott. A fejéből áradó vér elárasztotta a padlót. Pár percig csak csendben álltam és a holttestét bámultam. Mint ahogy megszoktam, most se volt bűntudatom. Nem voltam szomorú amiért egy újabb ártatlan ember miattam halt meg. Valahogy ez hiányzott belőlem...Újra végignéztem a barátságos nappalit mielőtt kimentem volna a házból. Ez lesz az új tragédia. Halkan sétáltam végig a halk, üres utcán. Egy árva lélek se volt kint. Az emberek félnek kijárni a házakból. Tudják hogy egy gyilkos garázdálkodik a környéken.
 Mikor hazaértem, az ajtó nyitva volt.
- Mi a franc? - kérdeztem magamban.
Besétáltam a konyhába és láttam hogy az asztalnál David ül.

- Dave! A frászt hoztad rám! - nevettem, és leültem az előtte lévő székre. - Mit akarsz?
- Tudom hogy te voltál. - mondta komoly arccal.
Olyan képet vágtam mintha nem érteném mire gondol, pedig pontosan tudtam miről beszél. Madisonról.
- Tudom hogy embereket ölsz, és tudom hogy Madison is itt van valahol. - mondta. - Ha megmondod hol van, nem szólok a rendőrségnek.
- Nincs nálam a kis barátnőd. - mondtam mosolyogva. - Már halott.
- Megölted?! - kiabálta. - Ő volt az egyetlen barátod már évek óta! Én szerettem őt! Te emberek életével játszol! - végigfojt egy könnycsepp az arcán, de egyből letörölte.
- Túl sokat tudott a drága. - felálltam és elindultam a hűtő felé. - Bort?
- Nem érek rá. Szólnom kell a rendőrségnek. - mondta és elindult az ajtó felé.
Előrántottam a pisztolyomat a zsebemből és David fejének szegeztem.
- Ugyan Dave! Maradj még egy kicsit! - vigyorogtam.

1. Gyilkos

"Minden embernek vagy egy hobbija. Valakinek a festés, valakinek lovaglás vagy táncolás. Nekem az ölés. Tudom hogy ez bűntény.Meg se tudnám magyarázni hogy miért szeretem. Persze próbáltam leszoktatni róla magam de... ez nem olyan könnyű."

Az éjszaka közepén ébredtem. Lassan kikeltem az ágyamból és lesétáltam a konyhába.
- Miért nem tudok aludni? - mondogattam magamban miközben körbe-körbe járkáltam egy pohár vízzel a kezemben. Megcsörrent a telefonom. Nem tudtam ki lehet az aki fél kettőkor felhív. Felvettem.
- Sam! Át kell mennem! - hallottam a vonal túlsó végéről Madison hangját.
- Miért? Mi történt? - kérdeztem de addigra már letette a telefont.
Madisonnal már régóta barátok vagyunk. Mindig tökéletesen megbíztam benne de most bevallom, féltem. Pár napja látott kijönni a szomszéd házból egy véres baltával és hát... nem tudtam kimagyarázni magam. Ha nem lennénk barátok már börtönben ülnék. Pár perc telt el és kopogást hallottam. Odamentem az ajtóhoz és kinyitottam. Madison berohant a házba és látszott rajta hogy nagyon ideges.
- Szörnyű bűntudatom van de ez így nem mehet tovább Sam! - kezdte. - El kell mondanom a rendőrségnek! Ez egy bűn! Te embereket ölsz! Lehet hogy majd tudnak segíteni rajtad! Bocsáss meg de nem hallgathatok tovább! - hadarta.
- Hé! Azt hittem hogy bízhatok benned! - mondtam kétségbeesetten.
- Tudom. De te emberek életét veszed el! Veszélyes vagy!
- Szóval most bajba akarsz engem keverni? Mi barátok vagyunk! - mondtam miközben mérgesen belenéztem a szemébe.
- Te már nem vagy a barátom! Egy bűnöző vagy! Nem is tudom hogy miért nem vettem észre előbb! - mondta és elővette a telefonját a zsebéből.
- Meg ne próbáld! A végén még neked lesz bajod belőle! - fenyegettem meg.
Meg se hallotta amit mondtam. Elkezdte beütni a rendőrség számát a telefonjába. Ezt nem hagyhattam. Meg kellett védenem magam!
- Szóval így játszunk Madi? - kérdeztem vigyorogva majd elvettem tőle a telefont és hozzávágtam a falhoz.

- Nem fogod megúszni! - mondta és éppen kirohant volna az ajtón de már késő volt. Az első dolog ami a kezem közelében volt az egy piros asztali lámpa volt. Végül is teljesen jogos volt amit tettem. A barátnőm elterült a földön. Csinálnom kell vele valamit mielőtt felébred. Megfogtam a kezét és kivonszoltam őt a kertemben lévő faházba. Bezártam és egy cseppnyi bűntudat nélkül visszamentem a házba. Leültem a kanapéra és elgondolkoztam azon amit Mad mondott. Tényleg veszélyes vagyok. A rendőrök majdnem minden nap járnak erre. Mindig becsöngetnek minden házba hogy valaki látott-e valamit. Persze engem nem gyanúsítanak. Túl ártatlan a külsőm. Úgy nézek ki mint egy fiatal lány akinek eszébe se jutna ilyen. De nem tudják hogy mi jár a fejemben. Nem tudhatják. Ennek a gondolatmenetnek hamar vége lett. Felmentem az emeletre, befeküdtem az ágyamba és becsuktam a szemem és elaludtam. Telefoncsörgésre keltem. Madison anyukája hívott.
- Jó reggelt! - köszöntem álmosan a telefonba.
- Szia Samantha! Bocsánat hogy ilyen korán hívlak de tegnap este Madison azt mondta hogy átmegy hozzád és még nem ért haza. - hallottam aggódó hangját. - Még nálad van?
- Nincs nálam. Át se jött ide. Szerintem csak David-hez ment. - hazudtam és letettem a telefont.
David Madison barátja. Kíváncsi vagyok mit fog csinálni mikor kiderül hogy a kis barátnője halott.
- Tényleg! - csaptam a fejemhez.
Kivettem a baltát az éjjeli szekrényből és lerohantam vele a faházhoz. Kinyitottam az ajtaját. Madi még mindig ott feküdt.

- Hol vagyok Sam? - kérdezte.
- Mindjárt máshol. - mondtam mosolyogva és lecsaptam a baltát.
Tíz évi barátságnak így lett vége
- Hát ezt így nem hagyhatom. - mondtam magamban.
Pár perc gondolkodás után bementem a házba és egy szemetes zacskóval jöttem vissza. Körbetekertem vele a barátnőm hulláját és elindultam vele az erdő felé. Kimentem a hátsó kapun. Hamar beértem az erdőbe ahol meg is láttam a faházat. Kis rozoga faház volt. Ritkán szoktam ide jönni. Csak akkor hogyha valamit sürgősen el kell rejtenem. Most a legjobb barátnőm hulláját kellett. Beléptem a faházba és letettem őt a földre. Körülnéztem. A falra fényképek és rajzok voltak kitűzve. Régi emlékek lepték el a fejemet. Mikor még a barátaimmal jártam ide. Mikor még normális voltam. Egy átlagos kislány. Aztán felnőttem. Ilyen lettem. Sajnos már nem lehet rajta változtatni. Becsuktam a faház ajtaját és siettem vissza a házba. Leültem az asztalhoz és gondolkoztam. Ezt kopogás szakította meg.
- Biztos csak egy rendőr. - mondtam magamban és elindultam az ajtó felé.
Kinyitottam. Egy magas szőke hajú kék szemű fiú állt ott rendőr egyenruhában. Eddig még nem láttam őt. Egy ideig csak bámultuk egymást aztán megszólalt.
- Jó napot! Luke Hemmings vagyok. - mondta. - Tegnap eltűnt ez a lány. - mutatott egy fotót Madison-ról. - Nem látta esetleg?