2. Bűntudat? Nincs.

"Minden embernek vagy egy hobbija. Valakinek a festés, valakinek lovaglás vagy táncolás. Nekem az ölés. Tudom hogy ez bűntény.Meg se tudnám magyarázni hogy miért szeretem. Persze próbáltam leszoktatni róla magam de... ez nem olyan könnyű."

(...)
- Nem láttam. - Éppen becsaptam volna az ajtót de a fiú megfogta a kilincset és visszatolta.
- Megbízást kaptam hogy átkutassam a házát. A környéken történő gyilkosságok miatt. - mondta miközben egy papírt mutatott felém.
- Most nem érek rá. - újra be akartam csukni a zajtót de a fiú keze megállította.
- Sajnálom, de be kell mennem. - mondta és félretolt hogy beléphessen a házba.
Elindult a nappali felé. Végigmérte a bútorokat, és a falon lévő képeket. Némán néztem ahogy kinyitja a szekrényeimet és kipakolja a tartalmukat.  Lassú léptekkel járta körbe az alsó szintet. majd az emelet felé vette az irányt. Ledermedtem. Féltem hogy talál valami gyanúsat vagy megtalálja valamelyik fegyveremet. Rémültem követtem őt a hálószoba felé, és néztem ahogy felforgatja a holmijaimat. Mikor már az ájulás szélén voltam, odalépett elém.
- Köszönöm a türelmet. További szép napot. - mondta és elindult a bejárati ajtó felé.
Miután az ajtó becsukódott, egy kő esett le a szívemről, és pont ebben a pillanatban elkapott az ölés vágya. Nem próbáltam ellenállni neki. Felöltöztem és kimentem az utcára sétálni. Kiválasztottam egy házat. Bekopogtam, és vártam hogy a leendő áldozatom kinyissa az ajtót. Egy szőke hajú kislány állt az ajtóban, és kerek szemekkel bámult rám. A kiskori önmagamra emlékeztetett. Nem lehetett több 7 évesnél.
- Te ki vagy? - kérdezte.
- Anyukád egyik barátja. Bemehetek? - kérdeztem mosolyogva.
Alrébb állt hogy be tudjak lépni a házba. Lassan besétáltam és körülnéztem. Gazdag család lehetett. Minden tele volt drága bútorokkal.
- Anyu most nincs itthon. - mondta.
- Egyedül vagy?
- Igen.
- Tökéletes. - ez volt az utolsó szó amit hallhatott.
Megfogtam a pisztolyomat, és lassan odasétáltam hozzá. Ahogy láttam rajta nem nagyon értette mi történik. Meghúztam a ravaszt.

A lány a kezét a sebre szorította, majd a földre rogyott. A fejéből áradó vér elárasztotta a padlót. Pár percig csak csendben álltam és a holttestét bámultam. Mint ahogy megszoktam, most se volt bűntudatom. Nem voltam szomorú amiért egy újabb ártatlan ember miattam halt meg. Valahogy ez hiányzott belőlem...Újra végignéztem a barátságos nappalit mielőtt kimentem volna a házból. Ez lesz az új tragédia. Halkan sétáltam végig a halk, üres utcán. Egy árva lélek se volt kint. Az emberek félnek kijárni a házakból. Tudják hogy egy gyilkos garázdálkodik a környéken.
 Mikor hazaértem, az ajtó nyitva volt.
- Mi a franc? - kérdeztem magamban.
Besétáltam a konyhába és láttam hogy az asztalnál David ül.

- Dave! A frászt hoztad rám! - nevettem, és leültem az előtte lévő székre. - Mit akarsz?
- Tudom hogy te voltál. - mondta komoly arccal.
Olyan képet vágtam mintha nem érteném mire gondol, pedig pontosan tudtam miről beszél. Madisonról.
- Tudom hogy embereket ölsz, és tudom hogy Madison is itt van valahol. - mondta. - Ha megmondod hol van, nem szólok a rendőrségnek.
- Nincs nálam a kis barátnőd. - mondtam mosolyogva. - Már halott.
- Megölted?! - kiabálta. - Ő volt az egyetlen barátod már évek óta! Én szerettem őt! Te emberek életével játszol! - végigfojt egy könnycsepp az arcán, de egyből letörölte.
- Túl sokat tudott a drága. - felálltam és elindultam a hűtő felé. - Bort?
- Nem érek rá. Szólnom kell a rendőrségnek. - mondta és elindult az ajtó felé.
Előrántottam a pisztolyomat a zsebemből és David fejének szegeztem.
- Ugyan Dave! Maradj még egy kicsit! - vigyorogtam.